(2023. július 19-25.)
Vizitúrázóink kaladjait Trója Krisztina tanárnő, túravezető krónikájából ismerhetjük meg.
Várakozásokkal telve zakatoltunk Szentgotthárd felé. A szállásunk katonai sátrakban volt, de azt hittük, szauna, így az ablakokat felcsavartuk, hogy szellőzzön egy kicsit.
A délutánt a helyi élményfürdőben töltöttük. A sok csúszdázás, ugrálás után itt a srácok a fürdő közönségének drukkolása mellett háromszintes élő gúlát építettek magukból. Meg is tapsolták.
Az első napi vihart a fürdőből néztük, a kempingbe már kellemes napsütésben sétáltunk vissza, ám a mi sátrunk ablakán befolyt az esővíz eláztatva Gari cuccainak felét. Este a diákok a kempingben hangos zeneszó mellett beszélgettek – vagy üvöltve daloltak.
Akkor még csak sejtettük, hogy minden este hasonló lesz. Merthogy az időjárás szinte végig kiszámítható és menetrendszerű volt: reggel felhős idő, a program kezdetére tűző nap és rekkenő hőség, a szálláshelyre érkezéskor két óra eső, majd estére sátorban didergős hideg.
Reggeli közben közös erővel felfújásra kerültek a gumiraftok és átszállították a csomagjainkat a következő szálláshelyünkre, Csörötnekre.
Az első napi evezős szakasz rövid volt és nem túl vészes, mégis volt, akinek okozott meglepetéseket – főleg mert a kamasz fiúk egy része ellenségnek hiszi a naptejet. Mindenesetre bíztam benne, hogy akik a főtt rák színét vették fel, tanultak a hibájukból.
A délutánt sokan a kimaradt alvás pótlásával töltötték, ám az aktívabbak fociztak, röplabdáztak, beszélgettek. Vacsora közben spontán társasjátékozás alakult ki a csapat egyik fele, focimeccs a másik fele közt. Utóbbinak a leszálló éj vetett véget. A brigád fele már 11 körül megtalálta az ágyát, a többiek lelőhetetlenek voltak. Talán ezért költözött át még néhány diák a sátrunkba aludni…
Ahogy várható volt, a harmadik nap reggelén a srácok meg sem próbáltak időre, órára kelni, így amikor a reggeli megérkezett, az I’m a Barbie girl című szám üvöltetésével jeleztük nekik, mit gondolunk arról, aki éjjel legény, de nappal – fáradt. Szerintem vették a lapot… Amíg mi, tanerők intravénás koffeinlöketért mentünk a túravezetőkkel, meg segítettünk nekik a csomagokat átköltöztetni a következő táborhelyre, az ifjúság megreggelizett és próbált némi életet lehelni magába, majd hajóra szálltunk. Sajnos volt, aki kifejezetten felháborítónak találta, hogy egy evezős túrán evezni kell, ráadásul már a második napon 25 kilométert, de a többiek – így vagy úgy – állták a sarat.
A csákánydoroszlói táborhelyen nagyon vicces volt a mosdó. Mozgásérzékelős villany világította meg a vasúti kocsikból jól ismert fémcsészéit a vécéknek. A fürdéshez nem lehetett állítani a víz hőmérsékletét, az fitten tartóra volt állítva: felváltva hol hideg, hol meleg volt. A villany időkapcsolója miatt pedig mind a tisztálkodás, mind a mosdóhasználat igazi aerobik-mutatvány volt.
A szokásos délutáni viharban a mi sátrunk úgy beázott, hogy csapatépítő jelleggel hét vödör vizet mertünk ki belőle, az eső a földre terített ponyva alá is bőven befolyt, olyan volt, mintha vízágyon sétáltunk volna. A sátrunkból a fele csapat be is költözött a konyhába aludni.
Mivel elég vehemensen jeleztem a vétlen túravezetőinknek a 9 éves kislányokra méretezett aznapi vacsoraadaggal kapcsolatos véleményemet, kiengesztelésképpen elmentünk mi tanárok a helyi hangulatkarbantartó egységbe kocsmakvízt játszani velük, az ifjúságra a fiatal kolléganő, Dóri, és a legifjabb túravezető, Matyi felügyeltek. Nagyon nem volt dolguk, mert amikor 11-kor, két órával később visszaértünk, már csak hat embert találtunk ébren. Mondjuk kettejükkel hajnali fél 3-ig tovább beszélgettünk. Közben szájtátva csodáltuk a kristálytiszta égbolton a teljes tejútrendszert, amit a budapesti fényszennyezés mellett sosem látni.
A negyedik napon nem eveztünk, harminchárom kilométeres kerékpártúrát tettünk, amire a felkészülést még szemerkélő esőben kezdtük, de az időjárás hozta a papírformát. Gyorsan kiderült, hogy bár elsőre nem volt szembetűnő, az Őrségben bizony kemény emelkedők voltak, de leküzdöttük.
A túra célja a Vadása-tó volt.
Mivel a napi ellátmányunk leginkább egy üresen kisütött pizzához hasonlított, a gyerekek közül többen betámadták a büfét. Mint utóbb kiderült, ez komoly hiba volt. Az ellátmányból pedig megszületett a kabalánk.
A kempingbe visszavezető út számomra már ijesztően meredek lejtőt jelentett, de a srácok nagyon élvezték a száguldást. Én már csak azért is kevésbé, mert nem jutott az egész csapatnak bukósisak, a csapat többsége pedig a fáradtságtól annyira sem tudott koncentrálni, mint egy marék molylepke. Mondanám, hogy gond nélkül megúsztuk, de nem lenne igaz. A 33 km-s táv Dórinak a térdét nagyon megviselte.
A délutáni felhőszakadást a többség békés sziesztázással töltötte – egy diák kivételével, ő a strandi hot-dogból a legrosszabbat kaphatta, mert a teste nagyon azon volt, hogy alaposan megszabaduljon tőle input oldalon. Közben főszakácsaink lelkesen kavargatták a bográcsban a paprikás krumplit, amit vacsorára készítettek a kapott alapanyagokból. Főzni nagyon tudnak, ám szeretnénk, ha legközelebb hajhálóban tennék. Azért a bográcsot így is nagyjából tisztára töröltük.
Reggel kávéval keltettük az ifjúságot, de így is csak a vemhes lajhár tempójával csomagoltuk útrakészre magunkat, hogy a táskáinkat az új, utolsó szálláshelyünkre, Körmendre szállíthassák. Az ötödik napi 15 km-t békésen lapátolgatva tettük meg. Az egyik hajóban szólt a zene, ehhez a legénység lelkesen énekelt. Volt, hogy az öt hajóból négy csak összekapaszkodva csorgott.
A körmendi szálláshelyünk volt a legfullosabb: volt üzemen kívüli darts, egy folyton összecsukló pingpongasztal, csocsó, boxgép, végre jó ágyak, hangulatvilágítás, elég hely focizni, drága büfé és rengeteg hangya. Azért az itteni zuhany is izgalmas volt: fejenként egy háromperces zsetont kaptunk, de nem lehetett tudni, melyik fülkében indítja a vizet.
A vacsi után hangos zene mellett beszélgetett és játszott a társaság. 11 körül mi, tanerők eleget tettünk a túravezetők invitálásának és átmentünk a kemping szomszédságában, hallótávolságnyira lévő vízitelepükre beszélgetni, ahol megküzdöttünk egy házi készítésű Nagy-Magyarország vármegyéi kirakóval is. Éjjel kivételesen sem eső, sem hideg nem zavart minket, így sokáig volt fenn a csapat.
A reggeli vízreszállás leginkább fél délire sikeredett, de nem bánta senki. Kellemesen lazulósan indultunk útnak. A legénységek közt megindult az ember-cserebere. Az első kiszállóhelyünknél a néhány napja még magasabb vízállásnak köszönhetően vastag iszapréteg maradt hátra, amit a srácok előbb iszapdagasztásra, majd iszapbirkózásra használtak fel. Végül felfedezték a testfestés legősibb módját.
Az alacsony vízállásnak köszönhetően a szúnyogok is szívesen üdvözöltek minket, pedig az eddigi szakaszokon jellemzően inkább bögölycsárdást jártunk. A végső kikötőnk Molnaszecsődön volt, ahonnan busszal szállítottak vissza minket Körmendre.
A vacsorára érkező rántott hús pillanatokon belül elfogyott, a gyerekek eleinte szétszéledtek a kempingben, de a helyiek tegnap este megismert – egyébként piszok nehezen kirakható – Nagy-Magyarország kirakója a központi helyre vonzotta a fiatalságot. Ha már ott voltak, hajólegénységek közti boxgép-bajnokságot és rögtönzött szkanderversenyt tartottunk. Előbbit Angi legénysége, utóbbit Szúnyog nevű túravezetőnk nyerte.
Az esti eső négy órát késett, így csak fekvéskor ismertük fel, milyen csúszósak lettek a bejáratok a sátrakba. De a víz legalább a hangyák egy részétől megszabadított minket.
Hétkor keltettük a csapatot. Ha egy kamasz akkora kupit hagy, mintha bomba robbant volna, akkor egy csoportnyi kamasz rendpusztítása felér egy atombombáéval. Mire a reggeli és a pakolás nagy részével megvoltunk, megérkezett a monszun: az eső vízfüggönyként takarta ki előlünk a tájat.
A hazaúton próbálunk száradni, közösen álmodoztunk megfelelő ideig tartó megfelelő hőmérsékletű tisztálkodásról, kényelmes ágyról, didergésmentes alvásról.
Összességében nagyon jó tábor volt ez. A túravezetőink egyöntetűen állították, hogy az idei legjobb hangulatú csapat a miénk volt.
Jövő nyáron a Mosoni-Dunára szeretném szervezni a tábort, ami az iskola minden tanulója számára elérhető lesz.
A megfáradt kísérők (balról jobbra):
Dóri, Gari, Kriszta
